Lám, lám, száz csepp nyállal
már ő is leköpött !

Fa alá húzódok,
cseppeket hallgatok...
Már nem lázítom fel
a karvalyok hadát,
Turult sem reptetek
Trianon miatt rég,
nem is sápítozom
a koronán görbült,
szent keresztünk végett,
és István királyunk
szórvány magyarsága
többé már nem izgat,
mert magamra hagyott.

...Állok egy lomb alatt,
és csak a fájdalom
gyötör e hajnalon:
mért hullt darabokra,
Mária honában,
az erkölcsi tartás,
konok magyar tudat?

Hová a becsület,
az ígéret hitele,
kézfogások súlya,
az értékek rendje?
A nem hamis mosoly,
a csók, ami nem csak
felizgult nyálcsere,
mert íze, zamata,
hosszabbtávú pecsét.

Hová tűnhetett, mond,
hová lett az egész?