Vagyunk 

 

Bennünket még,

nem becstelen

nők és férfiak formáztak,

lelkük nagy tüzén,

zilált testük erezetén,

csókjaik melegén.

 

Létünk is annyit ér,

amennyit dolgozunk,

s adunk.

 

Vagyunk,

egy kis hazában,

egybekapaszkodva,

mint sok merész összenövés.

 

Élünk,

a nyurga gyárkémények

füsthaját cibáló,

fényes szelek alatt.

 

Ruhánkra,

mészvirágokat

festeget a hajsza.

Olaj, korom,

s téglaszínű porok,

marnak bőrünkre

ákom-bákomot.

 

Mások is élnek itt,

náluk más a divat,

másképp fecseg a pénz,

másképpen ejtik,

a magyar szavakat.

 

Bennünk erősebb

egy-egy kézfogás,

mint az ígérő szó,

vagy egy műszak alatt

beszívott gáz szaga,

és mint az ájtatos,

felszentelt kupolák

tömjénes illata.

 

Ilyenek lettünk!

Sok-sok gondnyüvő,

akikben szüntelen az akarás,

 

 

 

---

 

Árcédulák az életemre

 

Csukott szemmel jöttem, ellilult ajakkal,

félkészen kaptam egy kisember alakot,

szüleim sem tudták, hogy szerelemcsókjuk,

számtalan csodára nyitott új ablakot.

 

Gügyögtem, tipegtem,  örökös ricsajjal,

– itt minden az enyém, ugye apa, mama –,

s a mindenség hite vitt egyre előre, 

ősök szekerének így lettem utasa.  

 

Gyerekként tiltás kötötte kezemet,

– cseréltek volna el, sokkal jobb gyerekre –,

hogy mondhassam, erről nem is én tehetek.

 

Mért akart mást tőlem, az intő akarat,

hisz konok utamra, büszke nevet adott,

amiben erő volt, szorgalom, s akarat.

 

*

 

Miskolc  kért magának, Avashoz nőtt arccal,

melynek ősi múltját kova-apó mérte,

s bár pusztította tatár, árvíz, tűzvész átka,

földje lázadása, vagy békétlensége.

 

Sok nép élt a Papszer, s Tetemvár oldalán,

a Népkert tájára egykor kelták jöttek,

honfoglaló Miskóc, s törökök hadai,

ide települve,  lettek honi lelkek.

 

Rákóczi vezette innen hősi harcát,  

bukása után az osztrákok dúlták fel,

s a kolerajárvány szedte maradékát.

 

Nagy Lajos királyunk emlékét már most

Diósgyőr vigyázza, a régi  temetők

azokét,  kik védték e százszor vert várost.

 

*

  

Onnan származtam, hol nap terelte nyáját,

szélszárított lábak  színe  alkonyba szállt,

Zemplén szőlőiben, hajnaltól hajlongtak, 

gyöngybefolyt izzadság hordta testük szagát.

 

Fénylettek a kapák, tenyércsiszolt nyélen,

mint kicsorbult arcok, s batyuk lomosságát

edények kongatták, titkolva elnémult

régi fecsegésük üres némaságát.

 

Anyámat Bodroghoz vitte fáradsága,

hol lánypendelyekből bimbók kandikáltak

míg a nedves testek  szirén táncot jártak.

 

Sandán azt figyelték, ahogy a pajzán víz

húzgálta a fiúk gatyáját, s bámulták

a felbukkanó hold fehér pucérságát.

 

*

   

Apám falujában tanulta a szakmát,

aztán, arra indult , ahol csiriz szaglált,

bőrlyukasztó árak keresgették egymást,

s a hajlott susztertűk viaszos fonalát.

 

Ott, görnyedt az élet  háromlábú széken,

görbe kalapácsok kopogták ritmusát,

s  csillanó dikicsek vágtak kaptafára

cipőnek, csizmának divatos bőrruhát.

 

Körötte menhelyes gyerekek dézsmálták,

kedvenc eperfáját, mert gyomruk korogta

a  kenyérkaréjok koraesti  álmát.

 

Mikor suviksz fénylett  szeretők csizmáján,

a hétvégi titkok szénába surranva,

csillagokba szálltak, csókok  vallomásán.

                                   

*

   

Aztán egy iszonyú vihar csapott le ránk,

mikor a gyűlölet  égig vetemedett,

majd az utcánkra is leszórta átkait,

és a kertünk teste hatalmas máglya lett.

 

Házunkkal szétrebbent az összes gyermekév,

az ólomkatonák hősi halált haltak,

egy megmaradt sámlin, hol magamra hagytak,

azért imádkoztam, mit romok takartak.

 

Hamar megtudtam, hogy véletlen a végzet,

míg mások belehalnak, mi mellette mentünk,

s halálzajú táncán ég a földel égett.

 

Menekültünk rendre, hol erre, hol arra,

félig fagyott lábbal bicegtem, hogy lássam,

katonák és lovak mennek-e még harcba.

 

*

 

Ránk dőlt a háború és Miskolc is rész vett

a föld halálában, az ég temetésén,

a Szinva vizétől, rozsdás lett az élet,

mi meg búsulhattunk magunk szegénységén.                    

 

Itt Mesterutcai kis közök idézték,

a trágyadomb szagát, virág alig akadt,

a füvek füstkormot rágtak, s mi meg rúgtuk

a labdát boldogan, a koromfák alatt.

 

Háborúból maradt, tisztes öregektől,

kaptuk meg hitelét a kimondott szónak,

s örök dicséretét a  nagy alkotóknak.

 

Ők sugalltak igényt a jóra, a szépre,

az igazi hűség megbecsülésére,

egy életre szóló szeretetéhségre.

 

*

   

Futott a gyermekkor, átugrott, mit lehetett,

végtelenbe tűnt el,  sok halni kész véges,

szét dúlt életünkben ott a Hejő mellett,

egy kis házra leltünk;  szép volt, de szegényes.

 

Békés kamaszkorom látom egy fátylon át:

rózsaszín fák alatt ülök, egy lány miatt,

az Erzsébet téren, s érzem, hogy egy vidám,

Oldal: Vagyunk
HOSSZÚ ÚTON *** ÁLDATLAN ÖRÖKSÉG - © 2008 - 2024 - monoton.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat