A nagy "testvér" országában

 

    Úgy repült velünk a TU-104-es, mint aki soha nem akar többet földet érni. Hovatovább ez is, az is rossz lett volna, de leginkább már a földet éréstől rettegtünk. Alattunk hófehér báránybőr szőnyegként terültek el a felhők, fölöttük soha nem látott tisztasággal ragyogott a nap.

  Soha nem voltam egy ideges típus, inkább csak ingerlékeny, bosszankodó, de ezegyszer egy kicsit engem is megviseltek az előzmények. Semmi nem úgy történt, ahogyan máskor és semmi nem olyan lett, mint amilyennek elképzeltem.

    Előző nap délután - a szokásos eligazításra - felutaztam Budapestre az Expressz Utazási Irodába. Akkoriban ott kapta meg az utazó csoport a kollektív útlevelet, a repülőjegyeket, repülőtéri belépőket, s én, mint csoportvezető az előre nem látható események finanszírozásához szükséges készenléti pénzt. Mindezeken rövid idő alatt túlestünk, arról már nem kellett eligazítani, hogy mi a feladatom, hiszen a szervezett utaknál nem voltam már „elsőáldozó”. Kérdeztem, hogy hol a szállásom, s ekkor jött az első meglepetés. Mint mindig a Hotel Ifjúságban töltöttem az utazás előtti éjszakát, de ezegyszer elfelejtette az Iroda lekötni a szobámat.

   Több előadó olyan rohangálásba kezdett, mint mikor a futballisták edzést tartanak, hogy szerezzenek az Engels térhez közel - ahonnan az autóbusz a Ferihegyre indult - egy fizető vendégszobát. Többszöri bocsánatkérés után elmagyarázták, hogy hogyan jutok oda, én pedig lecígöltem a bőröndjeimet az irodaház elé, s arra gondoltam, fogok egy taxit.                                                   

  Ekkor egy kellemes meglepetés történt. Városom korábbi Tanácselnöke, Dr. Fekete László, aki akkor már a Pénzügyminisztériumban dolgozott, a Lánchídi zsúfoltságban és lassú forgalmában a nagy, fekete Volgájával egyszercsak ott szobrozott előttem a járda mellett. Én ránéztem, ő rám nézett, s kinyitotta az ajtót.

     - Nicsak! Hát Te merre mégy?

   Gyorsan elhadartam, hogy hova is igyekszem, ő pedig szólt a sofőrjének, hogy pakolja be a bőröndjeimet, s ne hogy félre értsem, tudtomra adta, hogy éppen arra mennek.

   Az éjszakai szállásom az szinte leírhatatlanul "romantikus és egyedülálló" volt. A szállásadó öreg néni szobáján keresztül kellett megközelítenem a fürdőszobát és WC- t, az ágyam olyan volt, hogy Madame Recamier is feltámadt volna, kemény, keskeny, kényelmetlen és kissé dohos.

     Reggel neki indultam a nagy, s még nem sejtett kalandnak. Hogy a problémák ne ritkuljanak, még az eligazításon közölték velem, hogy a harmincfős utazó csoportból hármat ki kell jelölnöm, akik a következő járaton jöhetnek csak utánunk, mert az első gépen 27 hely volt.

  Mikor a csoport összegyűlt, kinéztem magamnak három, kiegyensúlyozottnak és megértőnek tűnő arcot, félrehívtam őket, s elmagyaráztam a helyzetet. Mire megértették, kezükbe nyomtam a repülőjegyet, hogy a két óra múlva induló géppel jöjjenek utánunk.

     A többiekkel elindultam a vám és okmányvizsgálat felé. A kis ablakon benyújtottam a kollektív útlevelet, s az első sorszámhoz a személyimet. Az egyenruhás kitekintett és lakonikus rövidséggel csak annyit mondott:

     - Maga álljon félre, mert nem utazik!

    Megkezdődött kettőnk között a szópárbaj, melyben tisztázódott, hogy igazolványom, néhány hete már lejárt, és sürgősen jelöljek ki valakit a csoportból csoportvezetőnek, mert én itthon maradok. Persze, hogy nem nyugodtam bele, persze, hogy követeltem, beszélhessek a parancsnokkal, s mire az előkerült, addig a többiek okmányok szerinti vizsgálatát befejezték. A parancsnoknak minden érvemet bedobtam, hogy én milyen magas beosztású tótum-faktum vagyok. Döntése kedvező volt, mert saját felelősségemre átléphettem a Magyar Népköztársaság határát.   

  Betelepültünk az indulási oldal várójába. Nemsokára szólítottak bennünket, hogy fáradjunk a felszállási kijárathoz. Több mint tíz percig várakoztunk ott, álldogáltunk az ajtó előtt, amikor megjelent egy egyenruhás hölgy, és közölte, hogy géphiba miatt a járat nem indul.

    Ekkor, a gyengébb idegzetűek között kitört a pánik. A fegyelmezettek egymás között azt latolgatták, milyen jó, hogy ez nem fent a levegőben történt. Az idegesebbek gyorsan elrohantak a WC-re.

   Körülbelül egy óra múlva ismét megjelent a hölgy, s közölte, hogy a gép rendben, már felszállhatunk a buszra, ami odáig visz. Aki mérlegelni tudott a csoportból, az azt a gondolatkört variálta, hogy vajon hogy lehet egy óra alatt egy monstrum szállómadarat megjavítani.

   De ez mégis megtörtént. Mi fent úsztunk a felhők között, mert szerencsésen felszálltunk. Először olyan volt a táj, mint amikor a gyerekek terepasztalát bámulja az ember, ahol kisvonatok futnak a sínen. Kicsik a házak és fák, aztán a felhőgomolyok elvették tőlünk ezt a szép látványt.

     Amikor már kikapcsolhattuk az öveket, s járkálni lehetett, elindultam, hogy mákszemnyi kis csapatunkba lelket öntsek. Egyre mondogattam: ne féljetek, minden rendben lesz, a szovjetek imádják a druzsbát, (barátságot), s akkora csokor virággal fognak várni bennünket, hogy alig fogjuk elbírni.

    Két óra múlva Moszkvában voltunk a Seremetyevó-i repülőtéren.

    Mondanom sem kellene, hogy peches ember ne menjen a jégre. Senki sem várt bennünket. Némi téblábolás után a csoportban lévő és Moszkvában tanult gépészmérnök segítségével kitöltögettük a papírjainkat és átvergődtünk a vámon. Ezután mindenki lekuporodott a csomagjai mellé, mi pedig néhányan elindultunk felderíteni a terepet. Végigjártuk az óriási nagy parkolót. Minden ott álldogáló busznál érdeklődtünk. Sehol semmi. Gyanítottam, hogy bennünket a fogadó fél úgy itt felejtett, mint kóbor kutya a Szaharát.

    Ilyenkor kellett előkaparni az úgynevezett vész telefonszámot, amit az információ segítségével fel is hívtuk. Csak a mérnök barátunk tudott gagyogni oroszul, így aztán hol hozzám, hol a telefonba nyögdécselte a problémánkat és mondta vissza a kapott válaszokat.

    Végül is a dolog rettentően egyszerű volt. Közölte az Utazási Iroda, hogy három nappal ezelőtt kapott a Magyar Utazási Irodától egy telexet, pontosan megjelölve a csoport számát és azt, hogy technikai okok miatt csak későbbi időpontban indul. Mi, váltig hajtogattuk, hogy itt ülünk a váróban és megérkeztünk.

    Intézkednek - mondták és majd visszahívnak telefonon bennünket. Közben megérkezett a következő légi járat és a lemaradt csoporttársak is csatlakoztak hozzánk. Az idő pedig lassan, a kiszabott tempója szerint csak múlt, múlt ...

    Az időeltolódás miatt mi Moszkvába szinte pontosan akkor érkeztünk meg, amikor Budapestre elindultunk, de az átállított óráink szerint is jócskán elmúlt már dél. Se telefon, se busz, se kaja.

   Felmentem a Restaurantba, elővettem táskámból a készenléti pénzt és rendeltem a csoportnak egy szerény ebédet. Ma sem tudom ki, hogyan emésztette meg egyrészt a helyzetünket, másrészt a számunkra szokatlan káposztalevest, hogy a második fogásról ne is beszéljek. Szerencsére a repülőn finom reggelit és kitűnő italokat fogyasztottunk, így tehát az éhenhalás nem fenyegetett senkit.

   Este kilenc óra körül enyhén szólva kezdett kínossá válni a helyzet. Közben többször is telefonáltunk, többször is megnyugtattak bennünket, hogy csak várjunk türelemmel. Ez pedig, ahogy a WC-re kéredkező Móricskánál már nálunk is bimbózott.

     Végülis megtörtént a csoda. Megjelent egy szépen, magyarul beszélő munkácsi fiatalember, aki közölte, hogy bár nem a mi tolmácsunk és idegenvezetőnk, de mivel másnap kell indulni az ő csoportjával, így ráesett a választás, hogy vegye fel velünk a kapcsolatot. Elmondta, hogy néhány óra múlva itt lesz a busz is. Mivel a reptér olyan messze van Moszkvától, hogy azt száz kilométerben kell mérni.

   Őszintén bevallom egyáltalán nem volt örömteli a csoport hangulata, az enyém meg leginkább. Halvány sejtelmem sem volt arról, mi fog történni még ezután. Ennyi idő után is kimerem mondani, becsületére váljon a szovjeteknek, hogy bár egy napjukba került, de minden lényeges dolgot elrendeztek. A szállodában saját honfitársaikat kitelepítették a folyosóra, volt, akinek csak a zongora jutott ágyul, hogy felszabadítsák részünkre a létszámnak megfelelő szobát és ágyat. Hozzá kell tennem, mindez azért, mert mi még nem érkeztünk meg, így lefoglalt szobánk sem volt, és további létezésünk is ott lógott a plafonon, mint a pókháló.

    Az ágyak, szobák elosztása a nemek létszáma és aránya miatt teljes képtelenség volt. Többen konzultáltuk meg a helyzetet, míg végül is - mert hiába kértünk bármelyik szobába pótágyat - már mind tele volt pótággyal, úgy döntöttünk, hogy jöjjön, aminek jönni kell. Mindenki kapott szobát, ágyat, s mi maradtunk négyen két férfi és két nő egy négyágyas szobára.

    A nők az ablakfelőli szobarészben kaptak egy-egy ágyat, mi pedig az ajtófelőli részén. Téve ezt abból a meggondolásból, hogy inkább ők járjanak rajtunk keresztül, mint mi bármilyen ürüggyel, ha ki akarunk menni, ne bámészkodjunk, ne csámcsogjunk  kitakarózott testük egy-egy részén. Spárgát szereztünk, pótlepedőket és csináltunk egy spanyolfalat is.

     Másnap reggel hulla fáradságunkból a tolmács rázott fel bennünket.

    - Mennünk kell az Utazási Irodába, hogy tisztázzuk ezt az áldatlan helyzetet, mert itt akkora bonyodalom van, hogy majd szétdurran tőle a fejem.

   A velem egy szobába került helybéli párttitkár barátom - amolyan csoport komiszár - kötelességtudóan elkísért. A többieket elvitték egy autóbuszos városnézésre. Mi nem sokat veszítettünk, hiszen nem először láttuk ezt az óriási várost, de azért irigyeltem őket.

     A Szputnyik Ifjúsági Utazási Irodában kellő szeretettel fogadtak. Újra elmondtak mindent, és mi újra nem értettünk semmit. Legfeljebb annyit, hogy Pesten az Express Utazási Irodánál valaki nagyon elcseszett valamit. A telexen az ált, hogy mi négy nap múlva érkezünk. Ezért minden programunkat csak négy nap múlva lehetett volna gyakorlatilag megkezdeni. A javaslat az volt, hogy három nap helyett hét napot töltsünk Moszkvából és az úti programból maradjon ki Kijev. A mi álláspontunk az volt, hogy az ittlévő csoporttársaink mindegyike fizetett a kijevi programér is és ez nem maradhat el. A váltogatott partnerekkel folytatott tárgyalások úgy délután körül azzal a kompromisszumos megoldással zárultak, hogy maradunk hét napot Moszkvában, de a vonaton való utazgatással eltöltött napokon spórolunk, és Jerevánba, Szocsiba, Kijevbe repülőn utazunk. Aláírtunk minden megállapodást, hogy ezért a változtatásért sem a hazai Utazási Irodát, sem a csoport tagjait semmilyen anyagi kötelezettség nem terheli.

   Ekkor elkövettem egy óriási hibát. Tulajdonképpen azt akartam záró mondatként elmondani, hogy mindezt megbeszélem, ismertetem a csoporttal és remélem, megértően elfogadják. Ehelyett egy olyan nemzetközileg is ismert szóval kezdtem, amitől a szép szőke Natasa egyszerűen lefordult a székről és elájult.

   - Egy probléma van... - na, itt mondta fel a türelme a szolgálatot. Szocsiban láttuk újra a tengerparton, mert elküldték pihenni.

    A programok szépen, gördülékenyen valósultak meg. Többször jártunk Moszkva kétszer négysávos sugárutjain, kétszer is jártunk Lenin mauzóleumában,  - természetesen soron kívül, mint külföldiek, mert a honpolgárok várakozó sora egészen a Gorkij parkig ért. Kétszer is megnéztük a Kreml-et, a cári ágyút, s kitudja hányszor az őrségváltást.

   A Bum-áruházat már álmunkban is ismertük, s a Tretyakov képtárat addig nézegettük, hogy még ma is tudom, hogy a nagy honvédő háborúban vajon mely országból szállították el ezeket a műkincseket. Na, nem mindegyiket, de még a laikus számára is volt közöttük jócskán felismerhető.

    

  Megnéztük a pályaudvarokat. Minden vonalon az összes metróállomást, s csináltunk bulikat a szálloda éttermében esténként 11- ig. Ugyanis akkortájt, ott ez időpontban bezárult az élet. Bezárták a szálloda ajtaját, onnan senki se be, se ki. Minden folyosón egy kis asztalnál a felügyelő Zsenka ült, s talán még azt is figyelte, ki, hányszor megy a WC-re. Közben kikoptak a folyosóról a hazai vendégek, a szobatársak lassan összemelegedtek olyannyira, hogy az már majdnem lángra lobbant.

  Majd elfelejtettem, hogy a kedves Munkács-i tolmácsot mellénk osztották be, így eredeti útja szerint velünk utazta végig, s velünk gyalogolta a pokol tornácát. Bár akkor még ezt nem sejtettük. De bizony ez az volt, legalábbis valami hasonló.

  A hatodik napon megkaptuk az első utazáshoz szükséges repülőjegyeket. Irány Jereván!

    Ma sem tudom, hogy milyen repülőtérre vitt bennünket az autóbusz. De míg élek, emlékezni fogok arra, hogy mi minden történt. Az első szembetűnő dolog hogy a gép, ami várt ránk, belföldi járat volt.

     No, ez még mit sem jelentett volna, bár kis gép volt, kívülről kedves és egy nagyobbra nőtt sportrepülőgépnek tűnt. Először mi szálltunk be, de ami ott fogadott, az nem volt mindennapos. Amikor leültem az első két ülés egyikébe, rögtön a fenekembe szúródott a rugónak minősített spirál, s amikor odakaptam, a hasadékon át marokszámra lehetett kiszedni az afrikot. Megoldottam. Magam alá tettem a táskámat. A pilótafülke egy méterre előttem volt, amin a rendetlen asszonyok megoldása szerint félig felakasztva, félig ide-oda lógva volt egy meg nem nevezhető színű függöny. Mindez olyan falusi megoldásba, hogy ott is volt, meg nem is, pusztán jelezte, hogy ez nem utastér, de mindent lehetett látni a pilótákat, a műszereket, szinte testközelben.

   Ezután jött az igazi meglepetés. Olyan hétköznapi, grúz pendelyekben és turbánban, népviseleti kis tökfedőkben emberek lihegtek közénk, s a járó területet megrakták gyümölcsös ládákkal, az én ülőkém karfájához pedig kikötöttek egy élő kecskét.

  Hál' istennek az utazás pazarul telt, mert a kecskével együtt mi is szépen legelésztük a gyümölcsös ládák tartalmából a szőlőt, barackot, almát és mindent, ami elérhető volt.

Szerencsésen megérkeztünk Örményországba, amely egy kis hegyvidéki ország Ázsiában. Annyit tudtam róla, hogy földrajzilag az északkeleti részét a Kis-Kaukázus, a nagyobb részét az Örmény-felföld  foglalja el. Északon Grúzia, keleten Azerbajdzsán, délkeleten Irán, nyugaton  Törökország határolja.

Az is evidens volt, hogy a SZU. tagköztársasága, fővárosa Jereván és az Ararát hegye az Örmény-felföld legmagasabb hegye, amely Örményországon kívül, Törökország területén van jelenleg, de az örmények nemzeti szimbóluma.

Ragyogó napsütés köszöntött bennünket. Tíz óra körül volt és már közel 30 fokos meleg. Számtalan útikönyvet olvastam, de tulajdonképpen semmit se tudtam erről a városról. A viszolygás, amely a repülőn még a fejemben motoszkáltak, hamar szétfoszlottak. A következő percekben átéreztem, mennyire egy vendégszerető, és a külvilág felé nyitott nép az örmény.

Amikor földet ért a gépünk, a fogadó bizottság mindössze egy ébenfa színű hajzattal és szemmel megáldott 30 év körüli hölgy volt a reptéren. Felső testét szinte beborította az a hatalmas virágcsokor, amit szorongatott, majd a kezembe nyomva olyan ölelkezésbe kezdett, mintha a Nagy Honvédő Háborúból egyedül én tértem volna vissza.

Az első roham után, igencsak megkedveltem ezt a vendégvárást, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy

- Jiso ráz ! ( Mégegyszer!)

Nem vette zokon. Kacagva úgy szájon cuppantott, hogy alighanem az Ararátig hallatszott. A főpróbát hatalmas taps és éljenzés fogadta, ő pedig elindult a produkcióval megízleltetni csoportunk valamennyi tagját. A facér férfihad hiába követelte a ráadást, mert csak egy kedves „nyikto, nyikto” fejrázogatást kapott.   

Hosszú percek után végre elindultunk. Kemény egy vidék volt, sok kő és szikla. A város már élte hétköznapi életét, amikor a buszunkkal áthaladtunk rajta. A láthatáron a bibliai Ararát meredek szirtjei káprázatos látványt nyújtottak az egyébként lapos fennsíkon. Ikercsúcsai kisebb felhőkbe burkolóztak. Ezek sokszor láthatóak, ha tiszta az égbolt, mivel az ötezer méteres hegy saját mikroklímával rendelkezik.

    Jereván, egy csodálatos város. Nem is annyira szép, de egyedülállóan érdekes. Volt benne valami sejtelmesen keleti, számunkra eddig ismeretlen. Nem tudom miért, de az egész város rózsaszín, sárgás-zöldes terméskőből készült. Olyan kissé ázsiai stílusban, ahol tetőcserepet nem lehet látni. Nem a komfortja miatt, hanem inkább a házak kocka formája juttatja eszembe a mi vasbeton házainkat, de köztünk legyen szólva, ott azok a maguk környezetében sokkal-sokkal szebbek voltak.

Ahogy a repülőtérről vitt a busz a város központja felé, egyszer csak hatalmas forgalmi dugó, torlódás keletkezett. Ahogy kinéztünk az ablakon, éppen egy kis hídon álldogált a járművünk, s az alattunk nyolc méteres mélységben folydogáló patak sodrásában fuldokló gyerekek úsztak. Látszott néhány száz méterrel arrébb, hogy egy busz áttörve a patak korlátját orrával a vízmederbe fúródva oldalra fordult. Később megtudtuk, hogy egy iskolás gyerekeket szállító autóbusz volt, akik a zuhanástól, ütődésektől belependerültek a gyors sodrású vízbe. A sok száz ember szinte tehetetlenül kereste a megmentésüket. Voltak, akik beugráltak az emeletnyi mélységbe. s mentették a kicsik életét. többen mindenféle köteleket kerestek, hogy felhúzgálják őket, létrák kerültek elő, s mintegy várostromnál megállás nélkül mászott le mindenki a derékig érő vízbe.

Meleg volt. A buszvezetőnk kinyitotta az ajtót, hogy legalább levegőt kapjunk a tűző napon ácsorgó busz belsejébe. Ez lett a vesztünk. Az egyik normálisnak aligha mondható csoporttársunk leugrott és elkezdte fényképezni ezt a drámát, s a körülötte folyó heurékus küzdelmet. Ma már tudom, hogy ebben a helyzetben ez szentségtörés volt, megbocsáthatatlan gyalázat. Az ilyet az ottaniak olyan ocsmánynak tartják, annyira embertelennek, hogy vérmérsékletük szerint ölni tudnak ezért.

Béla - mert ő volt az a szerencsétlen, megszállott fényképész, aki egész utunk megörökítője volt - lihegve menekült vissza a buszra. A tömeg pedig ordítozva, lincselési tébolyában rohant utána. Ő felugrott, a buszajtót pedig bezártuk. Ekkor kezdődött a hadd el hadd. Kitudja, honnan kerültek elő azok a kövek, amelyek hihetetlen gyorsasággal fosztották meg az autóbusz ablakkereteit az üvegtől. Mindenki oda bujt, ahova tudott. Ülés alá, ülés mögé, a kövek csak záporoztak. Egyszer csak elkezdett ringatózni alattunk a busz. Visszagondolva - mert akkor rettenetes félelmünkben épkézláb gondolatunk sem volt - úgy ringott alattunk ez a nagy jármű, mint jó szélben egy vízpartra menekülő csónak himbálódzik.   

A felbőszült tömeg fel akarta borítani velünk együtt a busznak már aligha nevezhető alkalmatosságot. Honnan, honnan nem végre mentségünk-megmentőnk érkezett. Egy szál policáj volt, de rettenthetetlen és intézkedett. A levegőbe lőtt két pisztolylövés után némi csend támadt, amiben a számunkra érthetetlen nyelven az ő hangja hallatszott. Ordított, és lökdöste szerte szét az embereket, míg el nem jutott a busz ajtajáig. A buszvezetőnk kinyitotta az ajtót, izzadt homlokáról ledobta a műszerfalra az egyensapkáját és még mindig ordítva valamit kérdezett.

Mi szepegve előbujkáltunk búvóhelyeinkről, a tolmácsunk pedig fordított.

         - Ki volt az, aki fényképezett?

A balek Béla foto művészünk előresettenkedett. Rendőr kikapta kezéből a gépet, viszonylagos technikai érzékkel kicibálta belőle a tekercset. Aztán odalépett az ajtóhoz, s a tömeg előtt húzgálni kezdte a tartalmát. Úgy lógott elsötétülten, s feketén a moszkvai napok minden megörökített élménye, mint faluhelyen a régi időkben a légyfogó. Valamit szólt még a sofőrnek, s aztán a busz elé ment, hessegetve, káromkodva zavargatta előlünk az embereket. Mi pedig elindultunk, hiszen akkorra már az előttünk közlekedési dugót okozó gépkocsik sokagása régen messze járt.

Szerencsére egy óráig tartott a szálláshelyünkig az út, ezalatt, aki ahogy tudta feldolgozta ezt a horrorisztikus katarzist. Egy jó volt az egészben, nem volt meleg a buszban. Minden lehetséges nyíláson befújdogált a szél.

Mikor megérkeztünk egy tébolyult fogadóbizottság várt bennünket, annak az ifjúsági tábornak szinte minden vezetője, ahol ideiglenes jelleggel néhány napra tartózkodási engedélyt kaptunk.

Engem, meg a tolmácsot minden respekt nélkül magukkal cibáltak be az irodába. Itt aztán, mint a vízfolyás megállás nélkül ömlött az általam is tizenkét éven keresztül tanult nyelv indulatos karattyolása.

Mikor kissé csillapodott a helyzet, tettem egy javaslatot. Helyezzék el a csoport tagjait szálláshelyükön, mi majd folytatjuk ezt az egyoldalú eszmecserét. Intézkedtek, de a szóáradat, amit, ilyet szolgálatkészséggel rendre és hitelesen fordított a tolmács, csak folytatódott.

Ennek lényege az volt, hogy a busz megrongálásáért mi vagyunk a felelősek, ezért ők kártérítést követelnek, stb. stb. stb.

A mi álláspontunk egyszerűbb volt. Javasoltuk: keressék meg a rendőrt, aki majd igazolni fogja, hogy a felbőszült tömeg okozott minden kárt. Amikor láttam elképedt arcukat rögtön a védekezés alapszabálya jutott eszembe, mely szerint ilyenkor legjobb támadni.

A csoportom tagjainak személyi és anyagi káráért én követeltem kártérítést. Mérgükben úgy ugráltak, rohangáltak, s mondták a magukét, hogy szinte alig különböztek az imént látott begerjedt emberektől.

Végre délután négy óra körül - közben-közben sokat változott a helyzet, ami hol az egyik, hol pedig a másik fél győzelmét sejtette - megszületett a kompromisszum. Mivel ez kedvező volt, ezért nagylelkűen felajánlottam még egy elégtételi lehetőséget. Elmegyünk a csoport néhány tagjával és megkoszorúzzuk Sztálin szobrát.

Addigra kollektívan megittunk már két üveg vodkát is, aminek a rám eső részéből rendre a mellettem ülő szobai pálma gyökerei élvezkedtek, sajnos a tolmácsunk meg a közben megérkezett komisszárunk totálkáros lett. Hiába rágcsálták a savanyú uborkát, az odakészített sajt és vajszeleteket, rajtuk már ez sem segített. Miután nem kis nehézségekkel mindkettőjüket a szálláshelyükre támogattam, állandóan az járt az eszembe, hogy a seremetyevói ebédet még el tudom számolni a készenléti pénz kárára, de hogy magyarázzam meg a Sztálinhoz vitt koszorú árát. Ugyanis akkortájt a Szovjet birodalom minden részéből - kivéve Grúziát, ahol Sztálin született - eltüntették a szobrait. Mindegy, majd csak lesz valahogy.

Végig látogattam a csoportunkat, megtudtam, mindenki kapott enni, inni, a szálláshely jó, s mondtam, hogy vacsora után ismertetem a további programot. Eléggé el nem ítélhető módon dülöngélve én is ágynak zuhantam, gondolva, hogy az esti étkezésig hátralevő másfél két órát némi józanodásra fordítom.

A megbízott csoporttársak aztán vacsoraidőben kirángattak az ágyból, ahol a ránk váró további jeles események ismertetésére sor kerülhetett. A főbb program városnézés Jerevánban.  Ettől aztán mindenkinek elment még az életkedve is. A másik jeles esemény a holnap esti baráti találkozó, a Szovjet hon ott tartózkodó szülötteivel. Volt még egy autóbuszos út is, egy olyan helybéli tájnéző kirándulás, s ez ígérkezett a legjobbnak.

Haj, ha tudtuk volna, hogy olyan utakon fogunk utazni, ahol a sziklák, hegyek között egy nyomvonalon még egy autóbusz is nehezen fér el. Fölöttünk hegyek, alattunk mélységes szakadékok. Útközben arra gondoltam, hogyha ezt túléljük, akkor a mindenhatóhoz örök életért folyamodunk. Ezt is túléltük.

A már halálra szánt nyugodtabb része a csoportnak gyönyörködve nézte a vakítóan szép jégtől fehérlő Ararátot. Én is csodáltam és közben eszembe jutott egy régi sztori. Amikor a grúzok állami címerükbe beletették az Ararátot - ami köztudottan török felségterület - a Külügy Minisztériumukban hemzsegtek a tiltakozó jegyzékek. Mindezekre az akkori külügyminiszter lakonikus rövidséggel annyit válaszolt: „amikor a Török állam a címerébe beletette a félholdat, a Szovjet kormány nem tiltakozott, pedig közismert, hogy a hold nem Török felségterület.

Végre elhagyhattuk Jerevánt. Utólag fontolgatva kár, hogy nem láttunk belőle többet, mert olyan egyedien ázsiai, s érdekesen kissé nomád s a természet alkotta, vagy ember készítette látnivalók felejthetetlenek voltak.

Irány Szocsi! Csak annyit tudtunk, hogy ez egy csodálatos Fekete-tengeri üdülőparadicsom. Többségünk azért felkészült e tengerparti rész nagy találkozására. Akinek tudtam, indulás előtt elmondtam, hogy hozzon magával magas szárú tornacipőt. Aki megértette, az nyert, mert az emberfej nagyságú, vagy attól nagyobb köves parton egy mákszemnyi homok sem volt, s a vízbe azért lehetett tornacipővel bemenni, hogy az algásodó kövek közötti csúszkálás ne okozzon lábsérülést.

A repülőúttal miért lett volna éppen akkor szerencsénk. Félnapot fenekeltünk a repülőtéren, mert az a járat, melyre jegyeink szóltak, soha az életbe nem volt köszönő viszonyban a helyi menetrenddel. Egyáltalán nem is létezett. Végre felfértünk egy viszonylag jó kinézetű égi ladikra, landoltunk Szocsiban, s megérkeztünk a földi paradicsomba. A szobák elosztásánál már mindenüvé csak egyneműek kerültek, bár igaz, hogy egy modern szállodasorban aligha hihető, hogy egy négyágyas szobában két, emeletes ágy volt.

Alighogy elrendezkedtünk, jöttek, menjünk fel a tolmáccsal az igazgatóságra. Lassan, komótosan ismertették a helybéli rendet, mely szerint a szállodai ajtók este tizenegy órakor bezárnak, este se ki, se be, és holnap után az egész csoportnak társadalmi munkát kell végezni.

Ettől már én is elámultam. Fizettünk azért, hogy sütkérezhessünk a tengerparton, gyötrődtünk, utaztunk, hogy végre jól érezzük magunkat, felejtsük az eddig nem kívánt kalandokat, s erre jönnek a nagy eszmei meglepetéssel: aki itt van annak dolgoznia is kell! Enyhén kínzott a röhögés, hogy az ott tartózkodó nyugati turisták miként képednek el ezen az eredeti szokáson? Megnyugtattak, nekik is kell társadalmi munkát végezni. Az út során soha annyi meggyőző munkába nem került egy-egy dolog megértetése, elfogadtatása, mint ez az egy.

A magyar azért találékony. Kifundáltunk mindent, és elvégeztük a feladatot. Volt, aki imitálta a fű kaszálását. Voltak, akik kapával futkároztak a gondozásra szánt park bokrai között, hogy azokat kitányérozzák. Rendszeresen váltottuk egymást, mert a csoport fele napsütkérezett a parton, a másik fele tette-vette látszatfeladatát, így aztán szépen lassan letelt az egynapi közmunka.

Bent az erdő között vagy öt kilométerre a szállásunktól volt egy skanzenszerű eredetien grúz mulatóhely. A felszolgálók népviseletben tőrrel az oldalukon hordozták a legfinomabb népi ételeket és mindenféle italt, amit rubelért lehetett vásárolni. Jó zene volt, saját és más nációk szép lányai, vodka eszméletlenségig, finom borok, egyszóval egy kis aranyos oázis. Nekünk nem kellett kétszer mondani, minden esténket itt töltöttük. Az emelkedett kellően megszeszelt hangulatunk miatt rendre elfeledkeztünk a tizenegy órás szállodai zárásról. Persze jó előre kifundálva és megtervezve beépítettünk a vendéglátóink zárt rendszerébe néhány kiskaput. Ebből az működött leginkább, hogy a szobánk ajtajával szemben lévő férfi WC földszinti ablakait csak úgy behajtottuk, hogy az kellő időben ki is nyíljon. Esténként itt másztunk be, aztán ki a folyosóra, a szemben lévő ajtóba be a kulcsot, kinyitottuk és már otthon is voltunk.

A hőség viszont óriási volt. Az egésznap zárt szobában alig volt levegő, így aztán este ajtó-ablak tárva-nyitva, szellőztettünk. Csak meztelenül lehetett aludni, legfeljebb egy szál lepedővel. Ez menetrendszerűen így is történt. Mindenki csupaszon lődörgött a szobában, s megbeszéltük a napi élményeinket.

Igen ám! De másnap nem voltak ilyen körültekintőek. S tekintettel arra, hogy mivel sarokszobában voltunk, melynek volt szép kis terasza volt, s ez volt az egyetlen terasz, ahova három-négy lépcsőfok vezetett, átjáróház lettünk. Égett a villany, minden későjövő látta, hogy ez a terasz megközelíthető, az ajtó nyitva volt, így aztán néhány órán keresztül minden későn jövő ott lihegett át a szobánkon, hogy bejuthasson a szobájába. Jókat vigyorogtak a lányok, handráltak minden nyelven, s kuncogva hagyták el a szobát a sok csupasz férfi között. Persze jöttek férfiak is, de ezek nem voltak ínyünkre. Mire végre szundításnak dőltünk, eloltottuk a villanyt, a koslatás azért nem akart megszűnni, úgy félálomba hallottuk, hogy pardon, eszküzé, pazsalujszta, stb.

A komisszárunknak volt egy hülye szokása, hogy este természetesen meztelenül úgy ment az utolsó WC-zésre, hogy kidugta fejét a szobaajtaján, látta, hogy nincs senki a folyosón, és beosont a szembe lévő férfi WC-be. elhatároztuk, hogy egyszer megtréfáljuk. Amikor kiment, belülről kulcsra bezártuk az ajtót. A nagydarab csupasz ember csak rángatta, átkozódva cibálta a kilincset, hogy engedjük be. Mi a röhögéstől jó ideig erre semmi szándékot nem mutattunk.

Egyszer csak csend lett, de csak rövid időre, mert éktelen szép magyar cifraságú magyar káromkodás hallatszott a már kinyitott szobánk ajtaján a férfi WC felől.

       Az anyátok úristenit! Nektek is pont most kell bemászni az ablakon amikor én a dolgomat végzem?     

       Szóval mások is felfedezték a bejárás általunk kitalált lehetőségét.

Mondanom sem kell, hogy mit kaptunk, amikor a barátunk végre hazatért. Ugyanis még egy kicsit ott kellett kukucskálnia a WC ajtónál, hogy bejöhessen, mert a mellettünk lévő szoba ajtajában egy pár éppen szexuálisan izgatta egymást. Újabb káromkodására végül is eltűntek a folyosóról, s ő bejöhetett a szobájába. Mi persze falnak fordulva, kuncogva a jó kis csínyen vagy egy óráig hallgattuk a prédikációt. Még nem is sejtettük, hogy a galádság mindig bosszút kíván, ő pedig ezt annak minősítette.

A fölöttünk lévő emeleteken, mint a nők, ahogy általában szokták minden alsó ruhaneműjüket rendszeresen mosva kiterítgették szobájuk sokkal kisebb csak olyan kilépős erkélyének korlátjára. A szél néha-néha azért feltámadt. Hozta-vitte az üzeneteket. Leginkább hozzánk a hatszor akkora teraszunkra hullottak le a sejtelmesen szép és izgató ruhaneműk. No persze a tulajdonosok rendre jelentkeztek. Kis huncutkodással, de ki is válthatták zálogba vett tárgyaikat.

Egyszer aztán lehullott egy rettenetesen kopott, több helyen foszló agyonmustrált, agyonmosott bugyi. Tudtuk, ezért senki nem mer majd jelentkezni. Elkezdtük használni cipőtörlésre, s mindig, mindenki felakasztotta a bejárat melletti fogas egyik kallantyújára.

Amikor továbbrepültünk Kijevbe, senki sem gondolt erre a ruhadarabra, csak ő, a komisszár, akiben már érett a bosszú.

Kijev nem volt szép város, még a belvárosában sem találtam annyi érdekes épületet, mint saját szülővárosomban Miskolcon. Egy rossz nagyítóval nézve olyan jó nagy proletár város volt. Egyet ma sem értek, hogy a MIR szállodánkkal szemben lévő hegyen, hogy maradt meg szent Jeroszlav szobra, kezében a kereszttel a szocializmus viharfelhői között. Esténként, ha bulizni akartunk, az öreg szobor talpazata körül elterülő kis erdei fövényen nyugodtan megtehettük. Sötét volt minden, mint a tintásüveg, s kedvünkre annyit és oly hangosan kurjongathattunk, amennyit akartunk. Szállt a magyar nóta az utcai lámpáktól fénylő város felé.

„ Ki tanyája ez a nyárfás,

hol nem hallatszik a kurjantás,

vagy alusznak, vagy nem hallják,

vagy talán nem is akarják”... 

A hozott üvegek rendre mindig kiürültek, egyre pajzánabb nóták kerültek a nyeldeklőnk fölé, de egyetlen este sem mulasztottuk el a Sztálin szobor koszorúzása óta, hogy ne énekeljük el az ő kedvenc dalát.

„ Hej, te bunkócska te drága

te eleven fa gircses-görcsös ága.

Segíts most! „

A hegyről hazafelé bandukolva már csak mozgalmi dalokat rikoltgattunk a Marseilletől az Internacionáléig ...

A városnéző programokat időnként egy-egy este a szálloda éttermében rendezett baráti estek tarkították. Egy lengyel-magyar ilyen találkozón előkaptam hiányos történelmi ismereteim kútfejéből minden tudásomat. Azonkívül, hogy lengyelül el tudtam mondani egy közmondást, amely úgy szólt, hogy a „ barátság erősebb a falaknál „, a legnagyobb sikert még is az a ritmus hozta, amely így szólt:

„ Lengyel, Magyar két jó barát,

együtt harcos, s issza borát.”

Három nap után aztán befejeződött a Marco Polo utazásainak is beillő kalandunk. Vonatra ültünk, és több tucat órán át hálókocsiban, pizsamában ténferegtük az időt, mígnem testközelbe ért Budapest Nyugati pályaudvarra.

Előtte azonban átestünk egy kisebb rémületen. Mikor a határ előtt megállt a vonat, a kocsik előtt kicserélték a széles nyomtávú kerekeket széles nyomtávúra, az bizony néhány órába belekerült. Ekkor tette közhírré a komisszár, hogy a Szocsi-i WC kalandjának koronás bosszújából egy-egy „ékkövet” belerejtett néhányunk csomagjába. Pillanatok alatt kiderült, hogy nem pusztán a cipőpucolásra szánt bugyi, hanem az elutazásunk előtti reggelen erkélyünkről összeszedett minden intim női ruhadarab nem legális gazdájának csomagjába került. Váltig hangoztatta, hogy majd otthon az asszony, ha megtalálja abból lesz nagy kantrabant. Rögvest lázas keresgélésbe kezdtünk, mindenki szerte-szét pakolta szépen becsomagolt holmiját, s kereste a bűnjelet. Ebben a felfordulásban köszöntött ránk az útlevél és vámvizsgálat. Az volt a legkevesebb, hogy e tisztség jegyében belépők teljesen hülyének néztek bennünket, el nem tudták képzelni, hogy egy éjszaka és egy fél nap miért nem volt időnk összecsomagolni. Volt ebbe egy kis szerencse is, mert látva a nagy felfordulást, ide-oda egy-két holmink közé beletúrtak, aztán egy hivatalosat tisztelegve magunkra hagytak nagy dilemmánk és keresgélésünk közepén.

Aki talált valamit, vagy egy fürdőruha alsót, vagy felsőt, vagy egy melltartót, vagy hasonló darabot Archimedesi csatakiáltásával rohant a fülkék előtti folyosóra és lobogtatva, mint győzelmi zászlót kiabálta: Heuréka!

A rokonok, barátok, ismerősök igazán magyaros szívvel, ölelgetéssel boldogan fogadtak bennünket. Itthon voltunk, s lehet, hogyha néhány nem mindennapos kaland nem keveredik bele ebbe az utazásba, akkor csak erre a megérkezésre emlékeznénk.         

 

Oldal: KALANDOZÁSOK EURÓPÁBAN 1
HOSSZÚ ÚTON *** ÁLDATLAN ÖRÖKSÉG - © 2008 - 2024 - monoton.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat